A Gardens & Villa 2008-ban alakult. A csapat Kaliforniából származik, ez érződik is a zenéjükön, kiválóan ötvözik a hippi-hagyományt, a „make love not war” életérzést a mai zenére jellemző elektronikával. Dunes albumuk pedig erre tökéletes példa.
A lemez azonnal az egyik legerősebb számmal indít, a Dominoval. Könnyed, lágy, érzelmes, mégsem csöppen el, nem kelti a túlzott romantika érzését, folyamatosan képes tartani a harmóniát. Az agresszív basszus ehhez némi pszichedéliát is kölcsönöz. A Colony Glennel kilépünk a Dominora jellemző harmóniából, ez a dal tipikusan az autópályák zenéje, némi nagyvárosi fénnyel megspékelve. A dal feszes ritmusa szenvedélyességet és individualitást sugároz, semmi köze a kolóniához. Akár a 80-as években is lehetnénk, de a szám mégis modern és korszerű benyomást kelt. A Bullet Train ott veszi fel a vonalat, ahol az a Dominonál, a Colony Glennel megszakadt. Ugyanaz a harmónia uralkodik, ugyanúgy a basszus vezeti a számot, azonban itt már nem a szerelmünkkel együtt áradunk a flow-val, hanem egyedül, mint egy tapasztalt buddhista, aki éppen öntudatlanul a nirvána felé tart, némi méla búval küszködve, már ha egy buddhista küszködik. A western coast „beszólások” hanyagsága pedig mindezt felerősíti. A Chrysanthemumshoz nem igazán tudok hozzáfűzni bármi érdemit, jó szám, de semmi különös. Szerintem tipikusan a töltelék-számok közé tartozik. Az Echosassy viszont abszolút a Colony Glen folytatása. Ugyanúgy jelen van a szorongás, a bizonytalanság érzése, azonban míg a Colony Glen képes ezeket az érzéseket a refrénben kiadni magából, addig az Echosassyban ezek az energiák folyamatosan jelen vannak, és csak halmozódnak. Sosem kapunk kielégítést, a szám feszessége és szorongása végig magával ragad. Szerintem az album legjobb, legerősebb darabja. A Purple Mesas némi megnyugvást kínál az Echosassy után, azonban ehhez társul némi nihilizmus is. Én ezt a számot is a töltelék dalok közé sorolnám. Az Avalanche a Purple Mesas után lavina módjára indul meg, az album egyik legérzelmesebb száma, a szám közepén a basszus pedig olyan szenvedélyességet ad a dalnak, amit eddig csak olyan számok tudtak nyújtani, mint pl. a Daft Punktól az Around The World, vagy Mick Jaggertől a Sweet Thing. Zseniális szám, ez a Gardens & Villa esszenciája. Bár Minnesota elég messze van Kaliforniától, szerencsére ez a dal nem üt el ennyire az album hangulatától. Azonban ez nem változtat azon a tényen, hogy önmagában nem állja meg a helyét, csak az album végi levezetés eszközeként szolgál. A Love Theme-hez nem tudok mit hozzáfűzni, minthogy ez az album végi chill. Többet nem mutat fel, csak a Youtubeon egy „relaxation music”-os lejátszási lista egyik száma.
Mindenkinek ajánlom a Gardens & Villa-t, akinek bejön a szinti hangzás, az indie-rock, vagy akár a Tame Impala-ra jellemző új-pszichedélia. A zenéjük képes átadni a magány és a szorongás érzését, azonban az eufórikus hangulat is jelen van. Igazi, erőteljes érzelmek között vergődő művészek. Egyébként is, felháborítóan kevesen ismerik őket, szóval hallgasson mindenki Gardens &Villa-t, aki ezt az írást elolvasta.
