Az elemzésem vezérfonalául Ady babonás, szorongó, állandó érvényű félénk természetét választottam. A későbbiekben tárgyalt műveit ennek tükrében próbálom meg kibontani és értelmezni, kitérve a legfontosabb, legjelentősebb részekre.
Ady költészetében gyakran megjelenik a létértelmezés, az egzisztencia kérdése, önreflexióra való törekvése pedig megkérdőjelezhetetlen. Folytonosan, már-már rögeszmésen kutatja az élet, a lét értelmét, emellett pedig saját halálának vízióival kell szembesülnie veronál-álmaiban. Az én koporsó paripám című verse az álmatlanságtól felzaklatott idegeinek a terméke volt. Néhány nappal a budapesti hazatérése után született.
A szertartásos jelleg erősen pulzáló keretet ad, amiben az „álom-fickók” kedvükre mozgathatják bábuként, parancsolhatnak rá a lírai énre, aki talán nem is akar, de biztosan nem tud befolyásolni semmit, ebben a már úgy tűnik, számára megszokott világban. A leíró technika azt jelzi, hogy egy előzőlegesen átélt és megtapasztalt helyzet áll elő, mikor eljön az éjfél és a költő, szokásos látomásiban koporsó paripájára pattan, hogy kacagva nyargalásszon. A halálkép is ehhez a bizonyos koporsóhoz kapcsolódik. Maga az íráskényszer, ami Ady-t kísérti, űzi a halál felé, az agyában tolongó gondolatok, félelmek és projekciók pedig örökös vágtára késztetik a „táltos-lóval”. A költő „Az Ős Kaján” című művében saját megszemélyesített istenképét tárja elénk, kinek neve valószínűsíthetően a Bibliai Káin név torzítása. Szimbolikus teremtményének motívumrendszere magában hordozza az ősi keleti, ókori görög és keresztény mitológiát egyaránt. A „Korhely-Apolló” szókapcsolat illetve a vér és bor motívumok is ezt támasztják alá. Ady megszemélyesíti a sorsot, egyfajta transzcendens lényt alkot, akivel ebben a formában már lehetséges a kapcsolatteremtés, mindemellett pedig a kommunikáció lehetősége is fennáll. A 7. versszakban szólítja meg először a lírai én ezt a „gúnyos arcú”, „duhaj” legényt, kinek bemutatására, jellemzésére a lírikus egészen pontosan 6 versszakot szán. Azt látjuk, hogy ez az alak egyértelműen nem definiálható, személyét, létezését nem lehet kifogástalanul, átfogóan megfogalmazni. Erre természetesen megtörténik a kísérlet a szerző részéről, azonban egy merőben ködös képet kapunk. Ady zsenialitása viszont leginkább szimbolikus, szecessziós irányultságú költészetében keresendő. Így tehát véleményem szerint nem az a fontos, hogy valójában kit teremt maga mellé a kocsmaasztalhoz, hanem az érzet, a benyomás, amit erről a manifesztált lényről kapunk, ami pedig egyértelműen egy cinikus, gúnyos alakra enged következtetni. Kiderül az is, hogy időtlen, végtelenített köpenybe öltözteti. Erre utal az „Ó-Babilon ideje óta/Az ős Kaján harcol velem” kinyilatkoztatás. Adyhoz fűződő viszonya is vég nélküli. Volt Ő cimborája, apja, császára, istene, és megszólításában „Nagyságos úrnak” hívja, ezzel is érzékeltetve, hogy teljesen aláveti magát neki. Könyörög ennek a „mámor-istennek”, eressze el, engedje szabadon feloldódni a halálban, hisz már olyannyira a részévé vált, oly mértékben a rabja, hogy ez az egyedüli út, az egyedüli „vészkijárat”, ahol megszökhet, ami a feloldozást jelenti számára. A vers végén a lírai én „kívánsága” teljesül, elmerül az „Ős Bizonyban”, a biztos romlás áldozatává válik. A mámor lidérce pedig feszületével újabb pogány viadalokra indul, újabb áldozatokért. A következőkben elemzett műben, nevezetesen „A jó Csönd-herceg előtt”-ben, Ady paranoiáinak és szorongásának jól érzékelhető lenyomatát figyelhetjük meg. A címben megjelenő csönd, két dolgot is felvet számunkra. Az egyik, hogy Ady a legeslegjobban attól retteg, hogy a metafizikai és e világi léttel egyedüli kapcsolatteremtésre alkalmas szócsöve megnémul, ami által képtelenné válik az írásra. Hiszen oly kevés dolog közül, ami még életben tartja ez az egyik talán legjelentősebb. E nélkül a lét értelmetlen, hiábavaló. A másik tényező pedig maga az általános értelemben vett csönd, ami egy ilyen holdfény által megvilágított éjszakán arra késztet, hogy megállás nélkül a hátad mögé nézz, hogy nem jön-e a „tíz-öles” Csönd-herceg, aki „nagyot lépne és eltiporna”. Köztudott, hogy mikor a világ zaja és lármája elcsendesül, mi pedig egyedül, ebben az univerzum méretű csendben meghalljuk saját gondolataink hangját, számot adunk magunknak tetteinkről, valami igazán félelmetes és tiszta világba kerülünk. Valójában saját magunktól félünk, hiszen ebben az állapotban már nincs, ami elvonja a figyelmünket belső, valódi énünkről, s meztelenül tárulkozunk fel önmagunknak. Ady babonás természete is megjelenik, és számomra egyértelműen bagatellizálja valós félelmének forrását, gyermekmesébe illő nevet aggat rá. Ő a Csend-herceg, a lírikus kivetítése.
Ady Endre a legkülönfélébb víziók és nyugtató-álmok által képes volt kapcsolatot teremteni a fizikai síkon túli, transzcendens világgal, képes volt a metafizikai lét kinyilatkoztatójává válni. Ezt pedig olyan szintű érzékenységgel és tehetséggel tette, ahogy egy igazi bohém szimbolista, szecessziós költőhöz illik.
