A fél siker is siker? – Childish Gambino: „Awaken, My Love!” lemezkritika

2016. december 05. 20:35 - yungmatka

Donald McKinley Glover négy ember az egyben: Színész, író, humorista és persze zenész, mint Childish Gambino. Dráma szakon végzett a New York-i egyetemen, jelenleg pedig a fenomenális Atlanta c. sorozatban pörög, aminek saját maga a készítője. Emellett feltűnt a Mentőexpedíció és a Magic Mike XXL ( :( ) c. filmekben is.

Zenei karrierjét kb. 2008-ban indította be, azóta 7 mixtapet, 2 EP-t és az Awaken My Love-val együtt 3 stúdióalbumot tudhat magáénak.
Amikor bejelentette, hogy heteken belül érkezik az új anyag, az egész internet megörült és izgatottan várakozni kezdett. A nagy hype nem volt hiábavaló, főleg nem 2 olyan track után, mint a Me And Your Mama és a Redbone, amik amolyan ízelítő singleként jöttek, majd arattak is.

Ez az én érdeklődésem is felkeltette. Főleg úgy, hogy pár nagyobb húzásán kívül semmit nem hallgattam a munkáiból. Őszintén, tartózkodtam tőle egy kicsit, nem tudtam őt hova besorolni. Mindig ott motoszkált bennem az az érzés, hogy ő csak egy mémrapper, aki néha viccelődik, és szórakozásból zenélget, viszont az tagadhatatlan, hogy ezt kiválóan teszi.
Ilyen módon, mégis mennyire abszurd jelenet az, amint 4 percen át, egy szürke kötött pulcsiban és karibi ingben (egy másik adásban usankában!!!) olyan laza és hibátlan freestyle-t tol le a HOT97 rádióműsorában, hogy attól bárki, magát rappernek nevező ember elszégyellheti magát.

Ezek után annyit leszögezhetünk, hogy Donald Glover egy nagyon sokoldalú, humoros, eredeti egyéniség, óriási tehetséggel és profizmussal megáldva. Ezen tények tudatában kezdenék bele a mai kritikámba.

Awaken, My Love!

Szerény 11 szerzemény, egy elvetemült albumborító és egy különleges cím.
Elsőnek megkapjuk a fent említett Me And Your Mama-t ami a valaha volt egyik legjobb album-start szerintem, annyira pofátlan és tökéletes, mindenképpen a legprofibb a lemezről: Dúdoló vokalisták és lassú clapek, csörgő, hullámzó beat, majd egy kicsit később egy erőteljesebb basszus, és 2:02-től pedig a csoda: Ércesen hangzó gitárszólók a háttérben, 70-es éveket idéző, rockos, pszichedelikus energikus nyersség, és hozzá Gambino brutális hangja, amitől tátva maradt a szám. A nagy robaj után, nyugis dobok és gyengéd csörgők lassítják le a mesterművet.

Ezután két élvezhetetlen, kusza, egyhangú és zavaróan túljátszott soul-funk fúziót kapunk Have Some Love és Boogieman néven, amik csak rontják az összhangot, nekem nagy csalódást okoztak.
Majd mentőövként érkezik a Zombies, ami sokkal dallamosabb, de műfailag ugyanazt hozza, mint a két előző: Suttogó női hangok, egy apró autotune, Donald lágyan játszó éneke, apró ütemcsavarások, jó szöveg és élvezetes lezárás.

Ezt követően a Riot, ami újabb zsákutca, kellemetlen, idegesítő, de legalább csak 2 perc.
A Redbone jött, átkarolt és megnyugtatott, hogy még érdemes maradni és hallgatni tovább, talán pont miatta is: Bájos alapzene, nyávogó dalolászás, bátran szóló refrén, elnyújtott, erős gitárszóló. Ugyanez a Californiánál is, ami valóban maradásra késztetett, már csak a játékossága miatt is. Itt Gambino újra autotunenal nyomja, tisztára, mintha tele lenne a szája és csak siránkozna egy sort nekünk, hozzá furcsán csengő, hawaii dallamokat idéző beattel.

A Terrified ugyanolyan mint pár elődje: Pocsék. Maximum egyszer el lehet viselni, de nagyon kimért és mesterkélten szexiző, elég távol áll tőlem.
Az utolsó három track pedig pozitív irányba ível, a Baby Boy olyan összetett és gyönyörű, hogy lehetetlen bármi negatívumot találni benne, az utolsó 2 perce magasan a legnagyobb zenei élményt nyújtja. A The Night Me and Your Mama Met egy harmonikus, idilli instrumentális játszadozás, amitől az ember kábé az egekben érzi magát, de minimum egy homokos tengerparton Honoluluban. A Stand Tall pedig olyan emelkedett és komplex melódia, hogy egy ideális fináléként teljesen megállja a helyét.

Van itt elég probléma. 7 kiváló mellé, 4 olyan vacak és csapnivaló zeneszám társul, hogy az hatalmas mértékben rombolja az Awaken My Love értékét. Túl lett tolva a soul-founk vonal, és keveset kaptunk a psychedelicből és az alternative r&b-ből, ami bőven elfért volna.
A projekt több sebből vérzik. Egyik szemem sír, a másik pedig nevet. Sír, mert hiányolja a lemez egységességét és nevet, mivel énekesünk egy olyan szerethető és jól működő, őszinte, kreatív figura, hogy minden egyes mellényúlása mellett, olyan minőségit tud nyújtani, hogy ez félig meddig orvosolni tudja a hibáit.

A Baby Boy zseniális, melankolikus szinti/orgona betétei szólnak a fülemben és úgy érzem, mintha egy megható jelenet közepette, mosolyogva, bizakodóan kezet rázva elbúcsúznék Childish Gambinotól. Majd végignézném, ahogy elsétál a naplementébe veszve, miközben szól a The Night Me And Your Mama Met. Jött, látott, csalódást is okozott, de ezzel együtt el is kápráztatott. Egy ízig, vérig művészi alkotásról beszélhetünk, és ízig, vérig művész alkotójáról, akivel ha legközelebb kezet rázunk, már nem lesz hiányérzetünk, mert tudom, hogy olyat fogunk kapni, ami simán kárpótol mindenért, hiszen bőven van még ott, ahonnan ez jött.