Nem, sajna nem a mai napig a magyar rock ékköveként fényesen ragyogó Lordról lesz szó, és sajnos nem is Randy Marsh-ról, hanem a 20 éves új-zélandi, kétszeres Grammy-díjas, ír-és horvát felmenőkkel rendelkező énekesnőről, Lorde-ról.
Bátran állítom, hogy majdnem mindegyikünk ismerheti a fakó bőrű, különleges szépséget. Ha nem a Royals miatt (amivel Billboard listákat hódított és díjakat zsebelt be mindössze 17-18 évesen) akkor a 2015-ös nyári-és karácsonyi Telenor reklám (Team) apropóján. 2013-as Pure Heroine nevet viselő első lemeze után nem sokat hallatott magáról, csak az idei év elején, ugyanis az első single a lemezről (Green Light) március 2-án került ki, majd ezt követte március 9-én a Liability. Meg persze ne feledkezzünk meg a titokzatos hagymakarikákat értékelő Instagram profilról sem, (amit azóta töröltek) maga Lorde erősítette meg, hogy ő állt mögötte. Az előbb említett két dalt aztán előadta többek közt a Saturday Night Live showban, majd az album debütálása napján, június 16-án a Perfect Places-t is elénekelte Jimmy Fallon műsorában. Fontos megjegyezni, hogy az itt viselt virágos, ágas-bogas kosztümje már-már lekörözi Morissey egykori hatalmas, indokolatlan faágait. Az énekesnő elmondása szerint tánc közben hasonlít Gollamra, ebben van némi igazság, csak nézzük meg a Green Light klipjét és az élő performanszokat, imádnivaló amilyen gyermeki boldogsággal és furcsa bájjal ropja.
Nem vitás, hogy Lorde zenéje nagyon reklámkompatibilis, mind a dalok felépítését és pörgését tekintve, ez már a kezdésnél picit eltántorító lehet. A legnagyobb mentőöv sok esetben a dalszöveg, ami szerencsére nem a megszokott kliséket vonultatja fel, avagy nem kell újabb slágereket hallgatnunk partizásról és szerelemről. Na meg persze ez a lenyűgöző, sokszínű énekhang, amivel rendelkezik csak hab a tortán. Látni, hallani és érezni lehet, hogy nem a média-és zeneipar által kitermelt, újabb esetlen, hirtelen felkapottá vált, butus, a sikerrel kezdeni mit sem tudó csajról van szó, hanem egy szerény, mindennapi, okos művészről, aki nem tűnik távoli, érinthetetlen celebnek/sztárnak, hanem ugyanolyan átlagember, mint mi.
„Well, summer slipped us underneath her tongue
Our days and nights are perfumed with obsession”
Sok esetben rákontráz az előbbi teóriára, és a vájtfülű zenefogyasztó is fel tud lélegezni, ez történik az amúgy remek The Louvre esetében is, amikor 1:03-nál az előítéletes, rossz tapasztalatokkal rendelkező hallgató várja a jól bevált dubstepes dropot, ami tökéletes aláfestő lehetne egy újabb tucat tini-youtuber intrójának, vagy szólhatna annak a timelaps-es átvezetője alatt, itt mégsem ez történik, a dal utolsó percei pedig külön említésre méltóak. Az art pop/dream pop vonal aztán a Hard Feelings/Loveless c. dalban csúcsosodik ki, annak is a Loveless felében: sok-sok elektronikus és robotias, folktronic-át idéző géphang színesíti a kétfelvonásos mesterművet.
A Writer In The Dark stílusa és dallama egy kicsit a mára feledésbe merülő FUN. nevű banda hangzására emlékeztet, ugyanez a Liability esetében is, ami egy mély vallomás, ezzel együtt egy könnyen befogadható darab. Ennek a számnak az ismételt, újradolgozott –reprise- verziója inkább állná meg a helyét befejezőnek, feleslegesnek végképp nem mondható. Lépegetős, electros, diszkós dal is akad, egyedülálló hangulattal, sok suttogó vokállal és monoton dobokkal. (Supercut) A zárás (Perfect Places) hagy némi kívánnivalót maga után, nincs az az érzésem, hogy sikerült pontot tenni egy amúgy szépen felfelé ívelő zenei sztorinak a végére. Elhallgat a zongora és elkezdi az ember fontolóra venni, hogy mi is a probléma itt, mert a fellépő hiányérzet igenis jogos.
A kritikai visszhang ugyanúgy, mint a Pure Heroine esetében teljesen pozitív volt, a Rolling Stone magazin 5-ből 4-et ítélt neki, míg a Pitchforkon 8,8-as pontszámot ért el. A hűvös tónusú, letisztult borító Lorde közeli barátjának a munkája, a 31 éves festő, Sam McKinniss az énekesnőtől kapott szívmelengető e-mail után kezdett vele dolgozni a közös projekten, ennek a társulásnak és felkérésnek az eredménye ez a remek cover.
Az egész Melodrama alatt Lorde kötéltáncot végez az izgalmasnak végképp nem mondható mainstream pop és a végtelen lehetőségeket magában rejtő, érdekes electropop és art pop között. Olyan manőverezés ez egy adott műfaj több ágazata közt, ami nagyon nehéz, de ő mégis tartja magát elveihez, miszerint nem akar egy lenni a sok zenész közül és valami mást, egyedülállót akar alkotni. Ennek ellenére jó párszor átesik a ló túloldalára, ezeknek a rossz lépéseknek az eredményeit pedig egyáltalán nem tudom befogadni. Ilyen esetekben tör elő az a tinis, trendi pörgés és pátoszos, unalmas hangulat, ami már az elején elkerülhetetlen veszélyforrásnak tűnt, és már-már a zsáner velejárója lett. (Homemade Dynamite, Sober, Perfect Places)
Egyszerre jut eszembe egy Deichmann-reklám, ahol magabiztos nők vonulnak magassarkúban, egy ízléstelen ibizai buli összefoglaló videója, és egy melankolikus Adele koncert is. Az biztos, hogy egy nagyon személyes, intim lemezről van szó, Lorde az egyedüllét szépségeit és annak nehézségeit tárgyalja, miközben nagy örömömre rengeteget kísérletezik, ebből adódóan az egészet egy sajátos atmoszféra hatja át. A felnőtté-és érett nővé válás és az önkeresés első lépcsőfoka ez, és egy hosszú úté, ami alatt végig ott érezzük trendeknek való minimális megfelelés kísértését és a mainstreamség eltörölhetetlen, lemoshatatlan átokbélyegét.
KIADÓ: Republic, Lava
MŰFAJ: Pop
ÉRTÉKELÉS: 7/10
KEDVENCEK: The Louvre, Liability, Hard Feelings/Loveless, Writer In The Dark
INKÁBB NE: Homemade Dynamite
