Az indulás
Christopher Edwin Breaux 1987.október 28-án született New Orleansban, ahol már korán megismerkedhetett a zenével, anyukája Celine Dilon, Anita Baker és az Operaház fantomja kazettáit hallgatva a kocsi rádiójában. A new orleans-i jazz színtérnek köszönhetően jó tapasztalatokat gyűjtött és megtalálta saját ízlését, majd kemény munka árán (amit elmondása szerint rohadt unalmas kocsimosás, fűnyírás és kutyasétáltatás tett ki) pénzt szerzett és stúdiózni kezdett. Egészen 2005-ig, amikor is jött a Katrina hurrikán és mindent elmosott… Szegény Frank stúdióját kifosztották és a ciklon tönkretette az egész házát.
Ezek után Lafayette-ben tanult tovább, végül Los Angelesbe költözött, ahol sikerült kibontakoznia: Híres producerekkel kezdett dolgozni és olyan nagy neveknek írt zenét, mint Kanye West, John Legend, Justin Bieber vagy Beyoncé. Emellett dolgozott Pharell Williams-szel Jay Z-vel és Nas-zal is.
2009-ben pedig csatlakozott az Odd Future kollektívához, amit szerintem senkinek sem kell bemutatnom. Még ebben az évben találkozott Tricky Stewarttal, aki segítette Franket, hogy megköthesse szerződését az afroamerikai kultúra egyik legfontosabb kiadójával, a Def Jammel.
2012. február 18-án napvilágot látott Frank első mixtape-je, a Nostalgia, Ultra. A cucctól mindenki elájult, a kritikusok egyöntetűen pozitívan nyilatkoztak róla, a kritikai elismerés után már csak egy lépésre volt a teljes siker.
2012 - A vallomás
Frankről jó tudni, hogy elég visszahúzódó, ha a médiáról van szó. A közösségi médián belül teljesen inaktív: Se saját facebook oldala, se twittere (ami elég meglepő amerikai viszonylatokban) se instagramja, csupán egy tumblr profilja van (erről hamarosan) és még interjúkat sem nagyon ad, tehát tőle jóformán minden nyilatkozat, poszt vagy véleménynyilvánítás meglepetésként hat.
Épp ezért IS volt ennyire meglepő, amit nem sokkal az album megjelenése előtt tett Tumblr oldalán: Egy viszonylag hosszabb posztban vallott arról, hogy életében először egy férfiba volt szerelmes.
Mondanom sem kell, hogy az ilyen eset kifejezetten ritka az afroamerikai hip-hop kultúra keretein belül, hiszen nem egy példa igazolja, mennyire is homofób és kirekesztő tud lenni ez a közösség és mennyire tabutémának számít a szexuális orientáció nyilvánosságra hozása. Egyébként az Odd Future tagjainak (Tyler the Creator, Earl Sweatshirt, Domo Genesis stb.) szövegeiben is nagy rendszerességgel fordul elő a „faggot” (köcsög/buzi) kifejezés, viszont az eset után a srácok teljes mértékben Frank mögé álltak és támogatták. A közvélemény elismerését, tiszteletét fejezte ki, ezzel még több figyelmet fordítva az előadóra.
Az őszinte blog-monológ egy jó elindulásnak vehető azon a még mindig rögös úton, ahol az azonos neműek kapcsolata sokszor továbbra is „lenézendő” és „megvetendő” dolog, pláne sok fekete rapper közösségen belül.
channel ORANGE
2012. Július 10-én nagy várakozás után megjelent a debütáló LP, ami a Billboard százas listáján második helyen nyitott és egy hét alatt 131 000 példányban kelt el. Kikiáltották 2012 legjobb albumának, a kritikai elismerések özönlöttek, az anyag elsöprő sikert és bevételt hozott, a legfontosabb zenei magazinok/webes portálok, mint a Rolling Stones, a Pitchfork és a The Guardian mind imádták és ódákat zengtek a kiadványról.
Frank Ocean megmentette az R&B-t. Mármint, igazán kellett már egy messiás, aki megváltja az ipart és a hallgatóságot Migueltől, Ushertől, Ne-Yotól és Chris Browntól 2012-ben.
A lemezre 17 zene került, köztük olyan slágerekkel, mint a Thinkin Bout You vagy a Sweet Life.
Egy Playstation-indító hangeffektet kapunk kezdésként, majd folytatódik az előbb említett Thinkin Bout You-val, ami nagyon jól működik: nem lesz túl fülledt és szexiző tipikus rnb zene, inkább egy érzelmes, misztikus számmá kerekedik.
Ezt követi a valójában tök felesleges Fertilizer, majd a szétfolyó Sierra Leone, amiről nem érdemes sokat beszélni, úgy ahogy az érthetetlen 1 perces skitről, a Not Just Moneyról sem.
Viszont előtte foglal helyet az egyik ikonikus, 70-es évek aestheticjével szóló laza, jazz-funkos Stevie Wonderes szintikkel tűzdelt Sweet Life, amit hallgatva megjelenik előttem Frank egy medencés buliban pezsgőt iszogatva, ízléstelen göncökben táncolva kb. 1975-ben.
A Super Rich Kids önironikus képet fest a szuper gazdag tinikről, akiknek valójában nincs egy igaz barátjuk sem és nem rendelkeznek valódi belső értékekkel. (Ha-ha) Emellett Frank a tőle megszokott abszurdsággal arról is énekel, hogy részegen mekkora bolond és az egyik napja végén a háztetőre ment, azt mondta leugrik onnan, de végül azért sosem tette meg, sőt (!!!) még ezüstkanalakról és csodálatos zuhanyrózsákról is szó esik. Ehhez társul Earl belassult, lusta, ugyanakkor élvezhető flowja, jól eltalált, az tuti.
Majd jön a repkedős, füves, szerelmes Pilot Jones, és az egyik személyes favoritom, a Crack Rock, ami egy soulos, sodródó, dallamos ballada, amiben a kábítószer-problémákról is szó esik.
A tizedik track a legelborultabb és legsokszínűbb, 3 egységre osztható, majdnem tíz perces Pyramids, Michael Jacksonos, popos, pörgős ütemekkel, technos betétekkel és drum & bass-es beütéssel, majd egy elragadó John Mayer gitárszólóval a végén. A számhoz a zseniális Nabil Elderkin készített egy király videoklipet: https://vimeo.com/49091270
Van még itt egy uncsi, egyhangú Lost, egy nyugis, 1 perces John Mayer szóló (White) majd a Kaliforniában repkedő, fülledt, bohém, nagyon beszippantó Monks, és a nyálas Bad Religion, amiben egy szélsőséges muszlim taxisofőrről hallhatunk.
Ezeket követi az újabb tetőpont, a Pink Matter, a fergeteges André 3000 featjével, ami hozzásegíti a közel tökéletes számot ahhoz, hogy egy kiemelkedő ékköve legyen az albumnak, az elhúzott, nyávogós, lassan hullámzó ütemeivel.
Zárás előtt még kapunk egy Forrest Gump nevű számot, amit Frank nagyon látványosan adott elő a Grammy díjátadón, de itt nem nyújt sokat.
Végül jöhet a nem túl frappáns befejezés: Az Ends-ben Frank torzított, alig érthető, tompa hangon énekel, majd megkapjuk a Playstation-t kikapcsoló hangeffektet és a Street Fightert elindító csengést is. – Amúgy ötletes párhuzam a kezdő-záró számok közt.
A cucc majdnem hibátlan, bár néhol kicsit „ez most minek ide?” érzése lehet az embernek a pár értelmetlen helykitöltésre szolgáló skitet hallva, de ezeket leszámítva Frank Ocean alig tudott hibázni, a lemez nagyon összeér, minden apró részlet jól működik, sok zene tízedik hallgatásra is izgalmas lehet.
Először nekem egy 13 órás buszút alatt volt hozzá szerencsém, jó későn, idén nyáron, azóta pedig az egyik kedvenc albumommá vált a hónapok alatt, amit bármikor elő merek venni.
6 (!) Grammy díjra jelölték (amin jogosan nem lepődünk meg), ebből kettőt haza is vitt!
Itt egy videó arról, miként szórakozott Tyler, Earl és Frank a díjátadó gálán:
Frank Ocean folyamatosan megújuló-átalakuló, mégis saját hangzást teremtő és sokszínű zenei stílusa, egyedi személyisége, furcsa, olykor abszurd és nonszensz ötletei? Igen, pontosan ezek hiányoztak egészen 2012-ig a zeneiparból. Köszi, Christopher.
